Miley Cyrus rajongói oldal

Az utolsó dal még azt is elviseli, hogy 45 perc kell hozzá, míg énekelni kezd napjaink egyik ügyeletes tini kedvence, zongora elé pedig csak a film második felében ül. A film úgy kezdődik, mint amilyen sok átlagos gimit végző, egyetem előtt álló amerikai tini utolsó „szabad nyara”. A film egy tengerparti kisvárosban játszódik, ahol az egymástól teljesen elidegenedett apa, Steve és lánya, Ronnie új esélyt kapnak az egymásra találásra. Steve Millernek (Greg Kinnear) egy teljes nyara van, hogy tinédzser lányát (Miley Cyrus) végre jobban megismerje, ám Ronnie, a lázadó kamasz nem könnyíti meg a dolgát, inkább töltené szabadidejét new york-i otthonában, mint rég látott apjával. Az apa-lánya kapcsolat újraélesztése nem könnyű, így Steve az egyetlen közös pontjukon, a zenén keresztül próbál eljutni lányához, és mesél a család történetéről, barátságokról, titkokról, első szerelmekről és második esélyekről.

Az utolsó dal című film a számos bestseller regény írója, Nicholas Sparks legutóbbi, azonos című regénye alapján készült. Az író nevéhez olyan nagysikerű művek kötődnek, mint az Éjjel a parton, az Üzenet a palackban és a Szerelmünk lapjai, azonban Az utolsó dal az első olyan munkája, mely már a megírás után egy éven belül a mozikba kerül.

Az utolsó dal nagyon laposan indít, ám aki idő előtt kikapcsolja a tévéjét, valószínű, rosszul jár, a végére ugyanis egy egész kellemes, csak kicsit szirupos romantikus dráma kerekedik az addigi „tini vagyok, döglök egész nap” sztoriból. Miley Cyrus-ról nehéz eldönteni, alapból ilyen, vagy „nagyot játszik”. Mindenesetre, a mosolygós, szépen sminkelt változata jobban tetszik, mint a bevezetőben taglalt nagyon lazás…

Bár eredeti fordulat szinte egy sincs a filmben, hisz sorra jönnek az élet nagy igazságai: unszimpátiából lett igaz szerelem, a lázadó tinédzserből tragikus hirtelenséggel felnőtté váló főhős, egymásra találó rokonok, a kisváros élettel telibb, mint a metropolisz. Mind-mind már sokszor látott elem a hasonló alkotások esetében, mégsem lehet azt mondani Az utolsó dalról, hogy ne lenne benne valami egyedi. Leginkább a befejezés az, amely hozhat valami szívet megdobbantót. Illetve az olyan emberi pillanat csalhat mosolyt az arcunkra, amikor a nagyvárosi, kozmopolita lány rácsodálkozik a természet szépségére, és leszáll a képzeletbeli magas lóról néhány parányi teknős jóvoltából (pontos megfejtésért lásd a filmet).